A bot természetesen az ember egyik legősibb fegyvere, önvédelmi eszköze. Mindenki számára elérhető, egyszerű és hatékony fegyver, nem csoda, hogy szinte minden kultúrában kialakulnak módszerek, technikák, trükkök a bottal való küzdelemre. Ráadásul a kardvívás oktatásában nagyon gyakran használtak botokat is, egyszerűen azért mert a bottal való gyakorlás során kisebb a sérülésveszély. A canne de combat eredete azonban szűkebb értelemben a 19. századi Franciaország.
A 19 század elején szokásban volt, hogy az iparos, kézműves céhek tagjai (Les Compagnon) a céh címerével ékesített vándorbottal jártak-keltek az országban. A botok ékesek voltak és sok mindent kifejeztek, azt mondják a céhek tagjai a bot tartásából meg tudták egymásról állapítani hogy milyen szándékkal közelednek egymáshoz. Ezeket a botokat némely céhben önvédelemre is használták, fegyvermesterektől vagy visszavonult katonáktól vettek speciális botvívó leckéket, s egyes céhlegények félelmetes hírű botforgatók hírében álltak.
A 19. század második felére, végére a nagy francia városok meglehetősen veszélyes helyekké váltak. Erőszakos bandák tartották félelemben a polgárokat, a középosztály és az arisztokrácia tagjait. A leghíresebb közülük a párizsi apache banda volt, a korabeli (talán túlzó) beszámolók szerint fénykorukban közel harmincezer apache tartotta rettegésben a burzsoázia tagjait. Nem csoda, hogy virágoztak a különféle önvédelmet oktató klubbok, egyesületek. A klubok egy része pusztakezes önvédelmi módszereket oktatott, ezek közül volt egy a savate, ami mára franciabox néven vált ismertté. Mivel az úri divat állandó kelléke volt a sétapálca kézenfekvő ötlet volt ezt is felhasználni az önvédelemben. Így alakultak ki sétapálcás önvédelmi rendszerek, ezek képezték a canne de combat alapját. A legtöbb helyen egyébként a pusztakezes és a botos önvédelmet is oktatták, ha a bot kiesett a megtámadott kezéből, vagy egyszerűen csak a támadó túl közel került, akkor át lehetett váltani a pusztakezes (ütő, rugó) technikákra.
1830 körül Louis Leboucher (1807-1866) tipikus példája a fent említett oktatóknak, foglalkozik tradicionális (angol) boxal, franciaboxal, sétapálcás és hosszú botos önvédelemmel is. Leboucher 1843-ban kiad egy könyvet, amely a canneról (tehát a sétapálcás önvédelemről) szól, a könyv 25 canne-leckét, canne-gyakorlatot tartalmaz, címe: A sétapálcával való vívás tanításának elmélete. A mozdulatok, gyakorlatok egy részét a vívásból veszi át (és úgy véli, a canne jó alap a vívás tanulásához is), más részei pedig már specifikusan a bottal való küzdelemre vannak kitalálva.
Egy másik a canne-ról szóló könyv szerzője Larribeau, ő 1856-ban ad ki egy könyvet aminek címe: A sétapálcás vívás művészetének új elmélete. Az ő módszere főleg abban különbözik másokétól hogy a gyakorláshoz boxzsák-szerű bábut, alakot javasol.
Balról jobbra: Leboucher, részlet Larribeau könyvéből, Joseph Charlemont, Pierre Charlemont
1875-ben a francia hadsereg is kiad egy oktatási segédanyagot a botvívás oktatásáról, a katonai iskolákban ekkor már rövid és hosszú botos küzdelmet is oktatnak. 1880-ban pedig törvénybe iktatják, hogy minden francia iskolában kötelező testnevelés óra keretében rövid és hosszú botos vívást tanulni.
A 19. század végére a legtöbb francia-box klubban oktattak canne-t is. A leghíresebb ezek közűl a klubbok közűl Joseph Charlemont-é volt. Charlemont különben a canne-t elsősorban oktatási és testnevelési céllal tanította és csak másodsorban önvédelmi módszerként. Charelemont is írt egy könyvet a canne-ról a franciabox és a canne-vívás művészete címmel. Ebben fogalmazza meg a canne-nak azt az alapelvét amely lényegében máig érvényes: „A mozgató erö az akció során, a váll a kar a csukló és a kéz.”
1899-ben Pierre Vigny egy svájci ex-katona Genfben megalkaotja a Vigny-féle La Canne módszerét ami szintén önvédelmi rendszer, Franciaországban ezt a módszert bizonyos helyeken ma is oktatják.
Ebben az időben a canne bemutató sportágként részt vesz az 1900-as párizsi olimpián is. Olimpiai sportág azonban végül nem válik, az illetékesek túlságosan veszélyesnek tartják, egyébként alighanem joggal, hiszen ebben az időben minden úriassága dacára a canne kemény és veszélyes önvédelmi módszer. Joseph fia, Charles Charlemont is foglalkozik a canne-al, ő a a hadseregben is oktatja a canne használatát, sőt a bottal való vívást ütésekkel és rúgásokkal ötvözi.
Az első világháború után aztán a canne hanyatlásnak indul. Ennek több oka van. A sétapálca kimegy a divatból, a nagyvárosok közbiztonsága javul, és a háborúban sok canne-oktató, vívómester akik egyben katonák is votak sebesül vagy hal meg. Bár 1940-ben palesztinai zsidók tízezrei tanulnak és használnak egy önvédelmi módszert ami lényegében a canne-ból ered (egy brit tiszt, H. G. Lang módszerét követik, aki viszont lényegében Pierre Vigny módszerét veszi át), Franciaországban, eredeti hazájában a canne alig-alig létezik.
Az 1970-1980-as években éled föl ismét a canne, ezúttal azonban már nem mint önvédelmi rendszer, hanem inkább mint versenysport. Maurice Sarry (1935-1994) a nemzetközi canne bizottság elnöke, dolgozza ki a canne sport változatát. Miután felkutatott és tanulmányozott különböző módszereket 1978-ban kiadja könyvét: Fegyver az önvédelemre (canne de combat) címmel. A könyvben Sarry a canne önvédelmi illetve sport változatát ismerteti. A sport változat az ö nevéhez fűződik, és ö dolgozta ki a szabályokat, a sport formáját is. Az önvédelmi elemek közül elhagyta azokat amik gyakorlása nagyon veszélyes (pl. a szúrást, vagy az ízületekre való támadást). Ő vezeti be a kötelező armé mozdulatot: a támadás során a botot tartó kéznek először hátulra, a gerinc vonal mögé kell kerülnie, majd onnan lehet végrehajtani a támadást. Az általa kodifikált mozdulatok lényegében az önvédelmi rendszerként használt canne-ból erednek. A körkörös mozdulatok eredetileg arra szolgáltak, hogy nagyobb erőt vigyenek a mozdulatba, a modern canne-ban azonban a szükségesnél nagyobbak, szélesebbek, mondhatni eltúlzottak és így már inkább arra valók, hogy a széles támadó mozdulatokkal a védekező fél időt nyerjen, ezzel csökkentve a vívó sportokra általában jellemző hevességet, és több teret hagyva a taktikázásnak. Szintén Sarry az aki bevezet a canne-ba látványos elemekt, ugrásokat, pörgéseket, forgásokat.
1980-ban tartják az első francia canne-bajnokságot, és 2004-ben Reunion szigetén az első világbajnokságot.
A Canne de combat Magyarországon
2001 szeptemberében Tarpai Flórián (G.A.T.1.) a francia boksz egyik szakértöje kutatja fel a canne de combat történetét és lehetöséget keres egy mester után aki közelebbröl megismertethetné a sportágat. 2004 júliusában meg is találja Gerhard Schmitt személyében aki a Nemzetközi Francia Boksz Szövetség fötitkára és a Bírói Bizottság elnöke. 2004 októberében sikerül megszervezni egy szemináriumot Fögel Viktor (zöld kesztyü) és Rimár Zsolt (G.A.T.2) segítségével, melynek keretében elindul a canne de combat gyakorlati ismertetése. 2005 februárjában a savate meghívást kap egy harcmüvészeti szemináriumra a BM épületébe ahol canne bemutatóra is sor kerül. 2005 júliusában fullcontact grand prix verseny a Margitszigeti Szabadidö Színpadon. Ezután Tarpai Flórián folytatja az oktatást, és 2005 októberében ismét megszervez egy szemináriumot. Ezen a szemináriumon már vizsgáztatás is folyik. Minden részvevö sikeres vizsgát tesz, de Fögel Viktor (zöld kesztyü), Rimár Zsolt (G.A.T.2.) és Lovászi Viktor (sárga kesztyü) a második fokozatig is eljut. 2006 februárjától folytatódnak az edzések a BKV elöre SC sporttelepén. 2006 májusában ismét lehetöség nyílik népszerüsíteni a sportágat Szekszárdon egy harcművészeti fesztivál keretében.
2006 júliusában sikeres edzőtábort szervez a Szlovén Savate Szövetség, ahol a további gyakorlati fejlödés és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése a fö cél. 2006 október 21-22-én megrendezik a sportág történetében az elsö Európa-bajnokságot nyolc ország részvételével Schiltilgheimben, itt Tarpai Flórián a 18. és Tarpainé Bruszt Ildikó a 6. helyezést éri el. 2006 decemberében kerül megrendezésre az Összharcmüvészeti Fesztivál és Bajnokság, ahol ismét jelen van a canne. 2007-ben megalakul a Budapesti Canne De Combat Sportegyesület Tarpai Flórián elnökletével. 2008-ban egy kis csapat vesz részt a Frankenbergben megrendezett világbajnoságon, Tarpainé Bruszt Ildikó a 15., Tarpai Flórián a 17., Petőfi Zsigmond a 23. helyet szerzi meg. 2010-ben Cambridgeben ismét részt veszünk az Európa-bajnokságon, ezúttal öt fős csapattal. Flosznik Zsusza 6., Szilberhorn Niké 8., Czárán Domonkos 8., Tarpai Flórián 9., Nyilasy Péter 10. lesz. Ezekkel az eredményekkel összesítésben a magyar csapat a harmadik helyen végez, azaz bronzérmet szerzünk. 2012-ben részt veszünk a Franciaországban Saint Herblain-ban megrendezett világbajnokságon. Nyilasy Péter 6., Nyilasy-Szilberhorn niké 13. Tarpai Flórián 22. lett. 2013-ban Franciaországban a Titis Parisien verseny alatt, után többen hivatalos fokozatokat szerzünk, Nyilasy Péter fehér, Illés Luca, Nyilasy-Szilberhorn Niké és Petőfi Zsigmond piros szalagot szerez.
A 19. század második felére, végére a nagy francia városok meglehetősen veszélyes helyekké váltak. Erőszakos bandák tartották félelemben a polgárokat, a középosztály és az arisztokrácia tagjait. A leghíresebb közülük a párizsi apache banda volt, a korabeli (talán túlzó) beszámolók szerint fénykorukban közel harmincezer apache tartotta rettegésben a burzsoázia tagjait. Nem csoda, hogy virágoztak a különféle önvédelmet oktató klubbok, egyesületek. A klubok egy része pusztakezes önvédelmi módszereket oktatott, ezek közül volt egy a savate, ami mára franciabox néven vált ismertté. Mivel az úri divat állandó kelléke volt a sétapálca kézenfekvő ötlet volt ezt is felhasználni az önvédelemben. Így alakultak ki sétapálcás önvédelmi rendszerek, ezek képezték a canne de combat alapját. A legtöbb helyen egyébként a pusztakezes és a botos önvédelmet is oktatták, ha a bot kiesett a megtámadott kezéből, vagy egyszerűen csak a támadó túl közel került, akkor át lehetett váltani a pusztakezes (ütő, rugó) technikákra.
